Idézetek Michael Ende - Momo című meséjéből (amit nem mellesleg kötelező olvasmányként ajánlok ... )

Szeretnéd látni, honan jön az idő? – Szeretném – suttogta Momo. – Elviszlek oda – mondta Hora mester. – De azon a helyen hallgatni kell. Nem szabad semmit se kérdezni, semmit se szólni. Megígéred, hogy nem szólsz? Momo némán bólintot. Hora mester lehajolt hozá, fölemelte, s erősen karjába szorítota. Egyszeriben nagyon nagynak s nagyon öregnek tetszet, de nem úgy, ahogyan az öregemberek, hanem ahogyan a fa vagy a sziklaszirt. Aztán kezét Momo szemére tette, s olyan volt, mintha súlytalan, hűvös hó lepné a kislány arcát. Momo úgy érezte, Hora mester hosszú, sötét folyosón lépked vele végig. De mintha fészek melegben lett volna, s egyáltalán nem félt. Eleinte azt hitte, saját szívének dobogását hallja, aztán mindinkább olyan volt, mintha valójában Hora mester lépteinek visszhangja volna. Hosszú út volt, de Hora mester végtére letette Momót. ....Arányló szürkület vette körül őket. Momo lassan rádöbbent, hogy hatalmas, tökéletesen kerek kupola alatt áll, a kupola akkora, mint ay egész égbolt. S teljes egészében színaranyból van. Egészen fönt középütt kerekded nyílás, azon át fényoszlop ereszkedett merőlegesen egy ugyancsak kerekded tóra, amelynek fekete vize sima volt és moccanatlan, akár egy sötét tükör. Közvetlenül a víz fölött villódzott valami a fényoszlopban, akár a fényes csillag. Fönséges lassúsággal mozgott ide-oda, Momo látta, hogy hatalmas inga sétál a fekete tükör fölött oda s vissza. De semmire sincs fölfügesztve. Csak úgy lebeg, és mintha súlytalan volna. A csillaginga lassan egyre közelebb ért a tó pereméhez, s a víz sötétjéből idekint nagy virágbimbó emelkedett ki. Minél közelebb ért az inga, a szirmok annál inkább kinyíltak, s a virág végül teljes pompájában hevert a víztükrön. Csodálatos virág volt, Momo ilyet még soha nem látott. Mintha semi másból, csakis fényességesszínekből állt volna. Momo nem is sejtete, hogy ilyen színek egyáltalán vannak. A csillaginga kicsit megállt a virág fölött, a kislány teljesen elmerült a látványban, s mindenről megfeledkezett. Már maga az illat olyan volt, mintha soha másra nem vágyott volna, csak eddigi életében nem tudta, hogy erre vágyik. Az inga aztán lassan meglendült, tovább járt. Momo riadtan nézte, hogy amint az inga egyre jobban távolodik, úgy hervad lassan a pompás virág. Egyik szirom válik le a másik után, s merül alá a sötét mélységbe. Momo szíve úgy belesajdult, mintha most veszítene el valamit megmásíthatatlanul s örökre. Mire az inga a tó közepe fölé visszaért, a virág teljesen megsemmisült. Közben azonban a tó túlsófelén fölbukkant egy bimbó a sötétlő vízből. S amint az inga szép lassan föléje ért, Momónak úgz tetszett, még fölségesebb virág, ami belőle kinyílik. A gyermek megkerülte a tavat, hogy közelről szemlélhesse a virágot. Egészen más volt, mint az előző virág. Ennek a színeihez hasonlót se látott még soha Momo, de mintha még gazdagabbak és pompásabbak lettek volna. Ennek a virágnak egészen más illata volt, sokkal fölségesebb, s minél tovább szemlélte Momo, annál több csodálatos részletet fedezett föl rajta. De a csillaginga megint csak lendült, s ez a virág is elfoszlott s alámerült, szirom szirom után, le a tó megfejthetetlen mélységébe. Lassan, lassan sétált át az inga a túlpartra, de most nem ugyanazon a helyen állt meg, mint imént,hanem kicsivel tovább lendült. S ott, egy lépéssel az előbbi helytől, újabb bimbó bukant föl, s kezdett lassan bontakozni. Momónak most úgy tetszett, ez a virág volt a legszebb. Ez a virágok virága volt, a legnagyobb csoda! Momo szeretett volna fönhangon sírni, amikor látta, hogy ez a gyönyörűség is oszlik, fonyadni kezd, s merül alá a mélységbe. Emlékezett azonban az ígéretére, amit Hora mesternek tett, s néma maradt. A túlfelen az inga egy lépéssel továbblendült, s most ott kelt ki újabb virág a sötét vízből. Momo lassan fölfogta, hogy valamennyi virág mindig más, mint az előző volt, mindig az tetszik legszebbnek, ami éppen nyílik. Körbe-körbe járva a tó körül, nézte, hogyan kelnek, nyílnak a virágok s hogyan múlnak el. Úgy érezte, ebbe a varázslatos játékba soha nem fáradna bele. Aztán lassanként észrevette, hogy szüntelenül valami más is történik, olyasmi, amit eddig nem vett észre. A fényoszlop, amely a kupola közepéből aláragyogott, már nemcsak látható volt – Momo egyszeriben hallota is! Eleinte olyan volt, mint a szélzúgás, ha közeledve a fák koronáját beszélteti. De aztán nőt, nőtt a hang, egyszerre csak a vízeséshez vált hasonlóvá vagy a tenger dörgéséhez, amikor sziklapart állja útját. Momo egyre jobban ki tudta venni, hogy ez a dübörgés számtalan hangból áll, a hangok kavarogva újabb s újabb rendet alkotnak, változnak, más és más harmóniában olvadnak össze. Zene volt, s egyben valami egészen más. Momo hirtelen rádöbbent: azt a zenét hallja, amit olykor halkan s nagyon messziről hallott, ha a villódzó csillagvilág alatt a csöndre fülelt. Most azonban egyre tisztábbak lettek a hangok, egyre sugarasabbak. Momo sejtette, ez a zengő fény hívogatta elő a sötét vízből a virágokat, ez adott nekik utánozhatatlan s megismételhetetlen színpompás alakot. Minél tovább hallgata ezt a zenét, annál inkább meg tudta különböztetni az egyes hangokat. Ezek azonban nem emberi hangok voltak, inkább úgy zenget, mintha arany, ezüst s a világ valamenyi érce dalolna. Aztán e hangokon túl egészen más hangok merültek föl, elképzelhetetlen messzeségből s megfoghatatlanul hatalmas hangok. Egyre tisztábban szóltak, Momo egyszerre csak szavakat hallot, olyan nyelv szavait, amilyet eddig soha nem hallot, s mégis megértette őket. A nap szólt meg a hold, a planéták s valamenyi csillag, valódi nevüket nyilatkoztatták ki. S ezekben a nevekben meghatározódva benne foglaltatott, mit cselekedjenek, összhangban hogyan működjenek, hogy ezek az idővirágok keletkezzenek s újra elmúljanak. Momo egyszeriben megértette, mindezek a szavak hozzá szólnak. Az egész világ, a legtávolibbi csillagokig, úgy fordult feléje, akár egy elgondolhatatlan nagy orca, reá tekint, s beszél hozzá. Elfogta valami nagyobb érzés, mint a félelem. Ebben a pillanatban meglátta Hora mestert, s hogy némán int neki a kezével. Odasietett, a mester akarjára vette, s Momo Hora mester mellére szorítota arcát. A mester keze újra hóhalkan Momo szemére simult, sötét lett, csönd lett, Momo a fészekmeleget érezte megint. Visszamentek végig a hosszú folyosón. Visszaértek az órák közt levő kis szobába, s Hora mester a díszes pamlagra fektete Momót.– Hora mester – sutogta Momo –, sose tudtam, hogy az emberek ideje ilyen... – kereste a megfelelő szót, de nem találta – ...ilyen nagy – mondta végül.– Amit láttál és hallottál, Momo – válaszolt Hora mester –, nem minden ember ideje. Ez csak a te időd volt. Minden emberben benne van az a hely, ahol te épp jártál. Eljutni ide azonban csak az tud,aki hagyja, hogy én vigyem. S közönséges szemmel nem látható.– De hát hol voltam?– A saját szívedben – mondta Hora mester, s megsimítota Momo engedetlen haját.– Hora mester – sutogta újra Momo –, elhozhatom hozzád a barátaimat?– Nem – válaszolt a mester –, most még nem lehet.– Meddig maradhatok nálad?– Amíg nem vágyódsz vissza a barátaidhoz, gyermekem.– De elmesélhetem nekik, mit mondtak a csillagok?– Elmesélheted. De nem tudod majd elmesélni.– Miért nem?– Ahhoz előbb olyan szavaknak kellene teremniük bened.– De szeretném elmesélni, mindenkinek szeretném! Szeretném nekik a hangokat elénekelni. Azhiszem, akor minden jó lene megint.– Ha valóban akarod, Momo, tudnod kell várni.– Nem baj, hogy várnom kell.– Várnod kell, gyermekem, akár a magnak, amely a földben alszik egész napfordulót, mielőtkikelne. Addig tart, míg a szavak megnőnek benned. Akarod?– Akarom – sutogta Momo.– Akor aludj – mondta Hora mester, s végigsimított Momo szemén –, aludj. S Momo mély lélegzetet vet, és boldogan elaludt.

Beszélgetnél hasonló dolgokról? Szeretettel várunk a TeRe-FeRe közösségben, aminek Facebook csoportját itt találod.

A történetből több online esemény is létrejött. Az első: Mindennek eljön a maga ideje...  Ha van kedved nézz körül a Facebook oldalamon is.

Hogy miben és főleg hogyan tudnék hozzájárulni a mindennapjaidhoz azt ebből az írásból is megtudhatod.

Találhatsz több posztot, mesét az oldalon itt.

Ha biztosra szeretnél menni, iratkozz fel erre az oldalon a hírlevélre ... a social media néha akadozik.

Készült egy kis mese könyv is Kalandok Fényországban címmel

Legyen Csodás napod,

Szeretettel

Angelika